Igazából nem is ismertem, mégis annyira váratlan, megrázó, és agylezsibbasztó…, hullámokban, és minden előjel nélkül törnek fel a könnyek, mert ha Ő feladta, akkor…

Mosolygott a képen, és olyan nehéz volt ránézni, nem ránézni pedig még nehezebb, vonzotta a tekintetet, szép volt, élettel teli, és…, és kedveltem.

Nehéz volt megpróbálni semmire sem gondolni, kizárni az üvöltő miérteket és hogyanokat, kizárni a pap szavait, vagy legalábbis nem odafigyelni rájuk…, de elhangzott a mondat, ami akkor, és azóta is, dühít: „Isten, nem akarta testvérünk halálát…”

Azután jutott eszembe, hogy: „Isten nem mindenkit szeret…”



Nem tudom hol vagy, de remélem boldog vagy…

Nincsenek megjegyzések: