Szilvási Lajos: Bujkál a hold


„Minden embert elárul valami, mindenkinek van egy szemrebbenése, egy kézmozdulata, egy hangbotlása, ami vall helyette.”

„Éjszaka, kedves éjszaka… Amióta az eszét tudja, mindig szerette az éjszakát, de mióta itt él, ebben az ősrengetegben, még többre becsüli az éjszaka csöndjét, amikor megsápadnak a szavak, a dolgok meg életre kelnek. Minden tárgy visszanyeri formáját, ami nappal lényegtelenné vált a fényben, és az ember is újból összerakhatja végre énjének darabjait, számot vethet az eltelt nappal, hogy éppen e számvetés révén egy fa nyugalmával nőhessen tovább…”

„Az emberek lelke tele van csodálatos éleslátással és érthetetlen vaksággal, amelyek megmagyarázhatatlan módon felváltva kerítik hatalmukba a cselekedeteket.”

Aztán majd múlik az idő, peregnek a napok, telnek a hónapok, s ami megesett velük, amit átéltek, lassan emlékké fakul, elmosódik, s hátteret alkot gondolkodásuk mögött…

„Hiába lett volna? Megint korán reménykedett? Pedig hányszor eltökélte már, hogy soha, soha nem dédelget magában ábrándokat, hiszen az ő ábrándjainak egy a sorsuk. Nem lesz belőlük semmi.”

„Ilyenkor nem szabad beszélni. Csoda bizsereg a levegőben, amit áthevítettek a lángok, s minden szó profán, hétköznapi volna, megzavarná a röppenő szikrák szertartását. Idegen volna az emberhang, mert az ember már régen kiszakadt a természetből, nem benső résztvevője a tűz és az éjszaka misztériumának.”

„Zárt egyéniség az embert. A zárt egyéniség kerete pedig: a zárt szoba, amelynek zártságát nemcsak az adja, hogy kulcs teszi kinyithatatlanná kilincsét. Magad vagy, becsukod az ajtót, és ezzel kizártad a világot: jót és rosszat, barátokat és közömbösöket és ellenségeket.”

„Őt is elvették. A Körülmények. Ostoba szó, de nincs más, ami ennyire összefoglalna minden tényezőt, ami az ember életét alakítja, befolyásolja.”

„Mindjárt elalszik. Csönd lesz és öntudatlanság. Kívül kerül a világon, mindenen, ami körülveszi. […] Átadja magát a kellemes – mámorhoz hasonló – kábulatnak… Nem gondol semmire, hagyja, hadd fogja körül egész valóját a valószínűtlen bódulat…”

„Egész lényét hatalmába kerítette egyfajta fásultság, amilyet még sohase tapasztalt eddigi életében, egy akkora semmivel se törődés, ami mindent mindeggyé tett már számára. Gépiesen emelgette lábát, ösztönösen […] Ment, haladt, nem vett tudomást a szavakról, amelyek úgyis ritkán estek, és semmire se vonatkoztak. Legalábbis az ő fülének nem volt értelme egyetlen szónak se, […]. Ha hozzája szóltak, felelt, de nem tudta, mit kérdeztek, s ő mire válaszolt.”

„Az élet úgy rendeződött be, hogy minden eseményről csak utólag derül ki, mekkora is a súlya valójában.”

„Aztán szaggatottan felsóhajtott. Nem akarattal. A tüdeje kívánta a sóhajt. Hogy kilélegezzen magából valamit. Mit? A gondolatokat kellene kifújnia magából. Annyi lehetetlent feltaláltak már a tudósok. Miért nem találtak fel olyan szert, ami legalább egy időre megszabadíthatná az embereket a gondolataiktól? Afféle tablettát, amit csak le kell nyelni, ha úgy érzed, hogy nagyon nehéz az életed, s akkor egy-két hétig nem gondolkozol, nem kínoz bizonytalanság, önvád, lelkiismeret-furdalás, félelem…”

„Nincs kibírhatatlanabb, mint a várakozásnak ez a fajtája, amikor képtelenség távlatát találni a várakozásnak, nincs semmi időpont, amire várni lehetne, csak várni kell, magáért a várakozásért, kilátástalanul, minden perctől remélve valamit, s egyiktől se remélve semmit…”

„A gondolatok, megint a gondolatok… Rosszul épült fel az emberek szervezete. Behunyhatod a szemed, s nem látod magad körül a világot. Okos szerkezet a szem. Miért nem hozzá hasonlóan alakult ki az agy is? Hogy egyelten mozdulattal megszüntethetnénk a gondolkodást, ahogy a látást is megszüntethetjük?”

„Az állatvilágban kevés kell a helytálláshoz: jó izmok, pontos ösztönök, helyes reflexek. Hiszen csak az életükről van szó. Csak az életükről… És az embereknél? Nálunk valamivel többről, mint a puszta létünkről. A puszta létfenntartáshoz kevés elég. Enni-, innivaló, fedél, ruha… nincs is tovább. De ha mindez meg is van, attól még nem élet az élés. Az ember többet keres. Mit? Egy szóval szoktak felelni rá: boldogságot. De ha valaki elkezdi boncolgatni, mit is jelent ez a szó: boldogság – nem tehet mást, mint fogalmak felsorolásába kezd. Szavakat hord össze: nyugalom, kielégülés, harmónia, szeretet, szerelem, jólét, biztonság, gondtalanság, szabadság, és így tovább. Szavak, szavak, szavak… Mindegyik kell, mindegyik dolog, amit a szavak takarnak, és még sok-sok minden kell…”

„Még nem volt egészen magánál, de tudta, hogy a félelem, ami megremegett benne, valóság. Nem akart magához térni. Nem akarta felnyitni a szemét. Ó, ha tovább aludhatna… Ha magához tér, és körülnéz a szobában, visszazuhan a valóságba, amit pedig oly jótékonyan elrejtett előle eddig az alvás. Mintha meg se történt volna mindaz, ami megesett vele, velük […]”

„Nagy dolog, ha valakinek célja van. De nekik mi a céljuk? Semmi. Nincs senki, akiért érdemes lenne kedvvel dolgozniok, kötelességet szabniok maguk elé. […] Vegetálás lesz az életük. Nyomot, levert létezés. Ránehezedik mindegyikükre a sok emlék, az élményeik […] Viselik magunkon, ahogy a vándor hordja tarisznyáját. Üres a tarisznya, nincs benne semmi megfogható, semmi, aminek hasznát vehetnék. De cipelni kell, mert hozzátartozik a vándorélethez, az ember koldus voltához…”

„Itt nem lesz belőle soha ember. Nem tud élni itt. Csak vegetálni, mint a haszontalan zuzmók. Otthon mi lenne belőle? Helye lenne. Egy kő lenne az épületben. Egy ház valami más, mint kövek és téglák összessége. Egy ház: geometria és építészet. Nem a kövek és a téglák teszik a házat. Nem. A ház ad értelmet a kövek és a téglák létének. […] A tégla, ha kihull a ház falából, semmit se ér. Átmegy rajta egy kocsi kereke: szétporlad a súly alatt. Pedig amíg a ház falában volt, sokkal nagyobb nyomást is elviselt. Mert volt értelme a létezésének."

Nincsenek megjegyzések: