Wass Albert: A Funtineli boszorkány

A történet:

A Funtineli boszorkány cselekménye az Osztrák-Magyar Monarchia hetvenes-nyolcvanas éveiben, a vad iparosítás és vasútépítés korában játszódik Erdélyben. Egy bûvös álom az elveszett honról. Úgy érzékeljük, mintha itt lenne és szemünk elõtt zajlana a történet. Virtuális folytonosság ez, mivel a mûben megjelenõ Erdély már az író korában sem létezett. Ez az utolsó, békés évtizedeit élõ - vasútvonalainak terjeszkedéseiben és gõzmalmainak építéseiben Erdélyt is elérõ - Monarchia kora. Nem saját élettapasztalata által megélt világot ábrázol tehát. A mû fõszereplõje Nuca, a tündér-boszorkány, a démonikus nõ, mágikus tündéri realizmus megjelenítõje, akiben egyidejûleg van meg a varázslatos jövõ és a végzetszerû halál. Nuca sorsában hordozza végzetét, önkéntelenül is megbosszulva azokat a cselekedeteket, amelyeket a férfiak a nõk ellen valaha is elkövettek. A Funtinelli boszorkány a szülõföld végtelen szeretetének és a marcangoló honvágy monumentális regénye. Tájleírásnál megragadóbbat magyar író szinte még nem alkotott. Meseszövése varázslatos, nyelvezete páratlan, s mindez együttesen a magyar irodalom nagy klasszikusává avatja az írót. A regény - mely az író bevallottan legkedvesebb mûve - az emigrációban több kiadást is megért, s német fordításban is megjelent.

Rövid anekdotája is van ehhez:
"Kimentem az erdõbe, egy tönkre letettem az írógépemet, egy másikat odagurítottam, és azon ülve kopogtattam a regényt. Itt találkoztam az elsõ amerikai katonákkal. Öt amerikai legénybõl álló csoport jött arra, és megláttak engem, ott a fatönkön írni. Odajöttek - én angolul nem tudtam -, kérdezték, hogy ki vagyok, mi vagyok? Nem volt nálam semmiféle papír... erre a legjobb angol tudásom szerint azt mondtam nekik: I'm the Hungarian Shakespeare. Ezen nagyot nevettek, megveregették a vállamat: találkoztak egy bolonddal. Csokoládét, cigarettát adtak és elmentek."

„De te, leány, amikor megláttam a kezedet, tudtam. Te vagy az, aki megbosszulod mindazt, amit elkövettek rajtunk a kakaskodó gazok, az ocsmányok, a disznók, te vagy az! Boszorkány vagy, leány! Ott van a homlokodon a jel, tenyeredben az írás. Te nem csak tudod a titkot: te érzed a titkot, leány. Érzed, és csinálod, ha nem tudod, úgy is. Boszorkány vagy, igazi boszorkány, amilyen én akartam lenni. Aki veled alszik, a halállal alszik. Aki megkíván téged, a halált kívánja meg. Megrontod a lelkeket, és füstté oszlik szét szemed pillantásától a férfiak esze. Te vagy a nagy bosszúálló, aki vámot szedsz közöttük mindazért, amit lányokon elkövettek valaha is ezen a földön.

Tűzben születtél, s tűz emészti el a te testedet is. Láthatatlan árnyék jár veled, s elveszett az a férfi, aki ebbe az árnyékba belelép. Jó vagy és szelíd, de veled jár mégis a bosszú és a pusztulás, mert boszorkány vagy, s nem tehetsz arról. A liliom illatától elpusztul a légy, aki belerepül. Te vagy az erdők tüzes lilioma, aki megölöd a férfiakat, ha szemüket reád vetik. Te vagy a babonás virág, akitől tüzet fognak a szívek és elégnek, mint fű a parázson. A halál van az ágyadban, a halál van a testedben, a halál van az ajkaidon…

Nem tehetsz róla. Jó vagy és szelíd. Szeretni akarsz, és halált osztogatsz. Nem érzed a gyűlöletet, aminek eszközéül jöttél erre a földre. Terméktelen maradsz, mint a tűzliliom, aminek illata megöli a legyeket. Ha életet hoznál mégis a világra, magad ölnéd meg azt is, és nem tehetnél róla. Borzalmas írás van a tenyereden, leány, és az írások ellen nem tehetünk semmit. Te vagy a bosszú angyala, akinek boszorkány a neve, szép és borzalmas a sorsod, félelmetes és gyönyörűséges, kívánságod parancs a poklok hatalmasai előtt, vágyad beteljesül, mielőtt kimondanád, gyűlöleted vért és tüzet terem, csókod nyomán kinyílik a halál, megcsúfolt szüzek bosszúját hordozza a véred, megcsalt leányok átkát váltod valóra. Eredj, megérzed a szemek mögött a gondolatot, és meghallod a szavakat, amiket nem mondanak el. Meglátod, amit láthatatlan, meghallod, ami hang nélkül való, s megérzed, aminek illata nincs, mert meg sem született az időben. Eredj! Kérdezni jöttél, és én feleltem. Eredj, leány! Valaki vár. „

„Ez a sistergő nyöszörgés már az álmos és hosszú éjszaka hangja volt. Az éjszakáé, a téli éjszakáé: amelyik nyúlós és hideg és végtelen. Amelyik nyirkos nem sötétje úgy tapad a világra, mintha örökre odanőtt volna. Elnyeli a tárgyakat, a vonalakat, az életet és a valóságot. Csak a kályha ajtajának halványan pirosló négyszöge az egyetlen valóság benne, a nyöszörgő, szíjas égerfarönk, a hamu alatt megrokkanó parázs, mely megőrzi a tűz lelkét, amíg megjön a reggel. Alvás váltakozik ébrenléttel, visszatér rendre a múltból ez meg az. Képek színeződnek a éj nyirkos fekete palettájára, amíg a nyúlós idő nyirkos álomronggyal rendre le törli őket megint. Szuszogás, álmos mozgolódások, vacogás és füstszag: ez az égerfatűz szakasza.”

„De nem mozdult mégsem. Nem mozdultak a lábai, a kezei, az izmai. Érezte, hogy valami a vállaira nehezül, és mozdulatlanságra kényszeríti. Valami nyomja lefele, oda a fatönkhöz, nem képes felkelni róla. Döbbenet futott át rajta, szinte remegtető döbbenet. És ekkor egyszerre megérezte a csöndet maga körül. […] Azt a súlyos fehér csöndet, mely mint egy láthatatlan nagy bura, ránehezedett kereken a világra, és a világ nem volt képes moccanni alatta, még lélegezni sem. Igen, egy rettenetes csöndet érzett maga körül és maga fölött, egy halott csöndet. Egy csöndet, amely maga a semmi volt. A halál.”

„Nézte a vízet, ahogy tovafutott odalent, egyre futott, futott, s mégiscsak ott volt mindig. Olyan volt, mint egy remegő, vonagló szürke test, mely minden idegszálával rohanni szeretne, messzire, ki ebből a világból, de lekötik a kövek, és nem tud tovább lépni, csak kínlódik, vonaglik egyazon helyben. Érezte a roppant izmok feszülését, hallotta a víz fojtott lihegését, ahogy birkózott a kövekkel. Sokáig állhatott ott a vizet nézve.”

"Mert tudod, valahogy így van ez: az ember jár-kel a világban, mint valami nyugtalan vadállat, és valamit keres. De alighogy megtalálja, már hasznot akar belőle, és ezzel el is rontja a dolgokat. Mert a világ nem arra való, hogy hasznot hozzon valakinek. A világ arra való, hogy szép legyen, békés legyen, jó legyen. Hogy élni lehessen benne, fáradtsággal, de haszon nélkül. Mert az élet értelme a szép. És a haszon a leghaszontalanabb szó, amit az ember valaha is kitalált. Pedig ma már annyira van vele, hogy ha valami szépet meglát, nyomban arra gondol: mi hasznom lehetne ebből? S ezért van az, hogy amit ilyen céllal fölépít, az hamarosan le is dől. Legtöbbször egy másik ember dönti le, aki irigyli a hasznot, és a helyén nem marad más, csak egy folt csalán: az ember örök nyoma.

A Szalárd torkában is hasznot kereső emberek éltek, gyilkolták az erdőt, s ma már csak csalán őrzi az emléküket. Ahány apró gonoszságot elhullattak: annyi szál csalán nőtt ki a földből, és nőni fog, ameddig áll a világ, örök emlékeztetőül."

"És itt-ott, elbújva szem elől néhány különös ember. Bozontos, szótlan, titoktudók. Kik talán babonázni tudták az állatokat, beszélték a fák és virágok nyelvén, és másképpen látták az életet, mint a többi emberek. Ezekről akarok szólani.

Talán tanulhatsz tőlük valamit. Talán ők látták meg jól az életet, s nem rest különcködésből vetették meg a hajszát, mely vagyonszerzésre prédálja az emberi erőt. Talán bölcsesség volt ez, s tudása egy titoknak.

Elviszlek a mese szárnyán azokba a régi időkbe, melyekről már csak itt-ott hallhatsz valamit, esti tűznél, ahol lassú beszédű vén pásztoremberek szövik a szót. Amikor még titok volt a havas és úttalanok az erdők. Babonás vérmedvék éltek a Butka barlangjaiban, s holdtöltekor tündérek táncolták körül a funtineli tisztást. Fehér vadkan lakott az Andrenyászán, s a Szerecsen odvaiban törpék és lidércek tanyáztak.

Ma már csak a baglyok laknak ott. De nem leled meg az embereket sem, akik hajdanán éltek. Eltűntek. S eltűnt velük együtt a sok furcsa tudomány, a sok babonás titok.

De itt-ott egy-egy vén fa még emlékezik reájok. Emlékeznek a sziklák és az üverek. Nyomaikat még őrzik valahol az erdő, és sajnálja, hogy már nincsenek.

Mert lassan minden eltelik.

S eltel idők mögött csak az emlékezés fehér kenője leng, mint tépett felhődarab szúette, vén fák csonkjain."

"Tudod, nem lenne szabad egyedül hagyjanak az emberek egy gyereket soha, egy olyan kicsike leánykát, olyan árva-egyedül fönt az erdők között, soha. Nem azért, mert valami baj érheti. Nem. S nem azért, mert árt neki az egyedüllét. Nem azért. Az egyedüllét nem árt senkinek. Az egyedüllét nem ront meg senkit. Nem azért. Hanem mert az embereket […] a többi elrontotta már az, hogy nem voltak soha egyedül. Hogy nem voltak eleget egyedül, és nem tanulhattak meg olyan dolgokat, amiket az erdő meg az egyedüllét tanít. Hanem megteltek sok másféle dologgal, hazugságokkal, amiket egymásnak összehazudtak, félelmekkel, amikkel egymást riasztgatták, és megteltek valami rosszasággal, ami a szemükre borult, mint egy hályog, és csak azon keresztül tudják látni a világot és a többi dolgokat. […] Azon a hályogon keresztül, ami roszasságból való, és ezért akármit nézhetnek vele, rosszaságot látnak."

"Én ha valamit dolgozom, azért csinálom, hogy éljek. De ezek azért élnek, hogy örökösen dolgozhassanak valamit, aminek már nincsen is értelme. És a végén nem is élnek, csak dolgoznak és dolgoznak. Amíg meghalnak, addig. Mint az embere, akik a falvakban élnek, meg a városokban, és egész életükben csak dolgoznak, hordják össze maguk köré a sok mindent, és nincs is idejük ahhoz, hogy örvendeni tudjanak az életnek. Nagyon szomorú lehet úgy élni…"

"Ismerte már az egyedüllétet, a magányt, de ez most más volt. Hosszú téli estéken, amikor egyedül virrasztott lent a házban, volt körülötte sok-sok minden: a tűz, a juhok, a kutya, a patak, a fák, a hegyek, a csillagok. De most semmi sem volt. Valami nagy üresség tátongott körülötte, s ő ott állt ennek az ürességnek a közepén, és nem volt mibe kapaszkodjon a szemével s a gondolataival. Különös érzés volt."

"És egyszerre valami furcsa, mély szomorúság fogta el. Nem félelem, csak szomorúság. Mint aki rájön, hogy egyedül van. Megérzi magát az egyedüllétet, ami köréje nehezedik, és egyszerre egészen tisztán és világosan érzi, hogy mindig is egyedül volt. Egész életén keresztül. Csak nem vette eddig észre. De most…most egyszerre ott van szorosan mellette ez az egyedüllét. Szinte kézzel fogható. Csak ki kellene nyújtani a kezét, és valami élettelen, hideg és nyúlós feketeséget tapinthatna vele, ami ott terpeszkedik körülötte mozdulatlanul, minden oldalon, körülhzárja, és nincs mögötte semmi, és ez az egyedüllét."

"Nem félelem volt ez, csak valami mély és józan szomorúság.

Valami hideg fölismerés, mintha éles fényben állna ott a szeme előtt, egészen közel és tisztán az, hogy „egyedül vagyok”. Egyedül. Ezen az egész ismeretlen, nagy világon egyes-egyedül."

"Aztán sokáig, nagyon sokáig nem történt semmi. Csak a tél nyomta súlyosan a hegyeket […]. Más nem történt semmi. Az idő odafagyott az erdőkhöz, voltak ugyan nappalok és voltak éjszakák, néha szelek, néha havazások, de az idő mégis állt, mint ahogy a patakok vize megállt a jég alatt, mint ahogy egy szív megáll, és mozdulatlanságba dermed körülötte az élet."

"Az ember születik valahol. Az a család. Meglát valakit, úgy érzi, hogy szereti, összeköltözik vele egy födél alá, s gyerekei lesznek. Ez a család. Aztán később kiderül, hogy hiába élnek mind egy födél alatt, mindegyiknek külön útja van. Minden embernek van egy útja, tudod, amelyiken járnia kell. Nem lehet letérni róla. Az ember azt hiszi, hogy akik egy födél alatt élnek, azoknak az útjok is egy. De ez nem így van. Nem a födelen múlik, hanem az utakon. A födél nem tartja össze az utakat, ha azok nem úgy indulnak, hogy egymás mellett haladhassanak hosszú ideig."

"…csak az dübörgött és zakatolt és pöfögött, és okádta az irgalmatlan szennyes, fekete füstöt a tisztára sikált nyári ég felé. Ahogy a ragyogó szép napsütésben jött, és egyre nőtt, és egyre közeledett: olyan volt, mintha valami nagy, mocskos féreg mászott volna be zakatolva a szépségből és tisztaságból faragott hegyek közé, valami ocsmány és veszedelmes féreg, valami ijesztő ördögállat, amely mindent elemészt, ami szép, és mindent elrondít, ami tiszta."

"Egyre halkabban és halkabban lehetet hallani, aztán már csak bent a fülükben, az agyukban, a döbbenet szívükben zsongott és búgott, és aztán egyszer csak azt érezték, hogy csönd van, vak, süket csönd."

"Keze megérintette az ajtót. A keze reszketett. Olyan volt, mintha álomban járt volna ott, mintha csak a lelke állt volna a régi küszöbön, s a teste valahol messze feküdne mozdulatlanul egy idegen világban. […] Álom volt, álom. Állt az ajtóban. Mögötte csillagos, hűvös éjszaka. A tisztás. A forrás ismerős hangja. Állt az ajtóban. […] És minden úgy volt, mint régen. Minden. […] Olyan volt, mint az álom. Mint amikor az ember álmodik, és visszatér álmában régi helyekre, beszél régi emberekkel, régi házakban, és minden olyan, mint volt, és mégis… Betette maga mögött az ajtót. Testét átfogta a ház melege. Jó puha ölelés volt ez, régi, otthonos, meleg. […] És minden ott volt a helyén. […] Minden. Mintha… Olyan volt, mint az álom. Régi mozdulatok emléke éledt újra. […] Olyan volt, mint az álom. […] Nem, nem volt álom. Álom nem ilyen szomorú. Álomban nem folyik az ember könnye végig az arcán."

"Még a szú is megállt a gerendában. Véget ért az idő. Valami véglegesen befejeződött. Olyan volt, mintha szikla zuhant volna az utolsó ösvényre is, amelyiken még visszatérhetne valami. Olyan volt, mintha az ösvények – mind-mind, ahány ösvény csak ezen a világon volt – hirtelen beleomlottak volna egy mélységes mély szakadékba, és abban a szakadékban már semmi sincs, sem emlék, sem reménység, sem várakozás. Semmi."

"A gondolat feltépett valahol egy sebet az emlékek között, amelyikhez eddig még nem nyúlt hozzá senki. Vérezni kezdett, nagy, fekete csöppek hulltak a csöndben, és valahol valami fájt."

"De hogy mi az, ami történt, s miért történt, hogyan? Azt csak az tudhatja, akivel történt. Sokszor még az sem. Sokszor. A világ tele van ilyen dolgokkal. Amiket nem érthetünk, amiket nem tudhatunk. Ezért nem szabad soha azt mondani valakiről, hogy ez ilyen, vagy olyan ember, mert ezt és ezt csinált. […] Mert nem lehet tudni mi mozgatja az embereket. Mi az, ami ide vagy amoda löki. […] Valami történik, és az egész elfordul erre vagy arra. Az egész élet. Az ember sohasem tudhatja, mert amit az ember lát, az semmi. A nagy dolgok, azok, úgy történnek, hogy nem láthatja senki más, csak az, akinek szól."

"Szinte futva menekült a gonosz beszéd elől, de még így is sokáig követték a szavak és véres csíkokat hasítottak benne valahol. Markolta az üres kosarat, szorított a liszteszsák száját, néztem mereven az út keményre taposott földjét maga előtt, és szeméből a szégyenkezés és a harag maró könnyei szivárogtak."

"Tudja, sokszor a szavak a hibásak csak. Az ember akar valami jót, s a szavak másképpen jönnek valamiképpen, és egészen más lesz belőle, mint amit az ember akart. A szavak néha csak úgy jönnek, az ember nem is gondol oda, csak kimondja őket. És készen van a baj. Nem volt így magával soha?"

"Mit keresek itt? És te mit keresel itt? Mindnyájan keresünk valamit, ember. Régi nyomokat talán, amiket elfújt a szél. Régi szavakat, amiket elmosott a víz."

"Itt maradsz te, Teofil, ezután is. Csak nem láthatnak többé az emberek. Nincs több bajod az emberekkel, Teofil. Te hinted le éjszaka a harmatot a fűre, és te rázod le a fák leveleit ősszel. És amikor az első virág kinyílik az erdőn, ott állsz majd mellette, és megfested a szirmait, amilyenre akarod. Együtt szállsz a pillangókkal, és ujjaid megérintik a fenyőtűk hegyét, és azok csillogni fognak tőle a napban, és te hordod majd, mint a szellő, a jó illatot az üverből üverbe, és meglesed a tündéreket, amikor ferednek…."

„Tudod nekem az Istennel nem sok dolgom van. Ő végzi a magáét, ahogyan akarja, és én is a magamét, ahogyan tudom. Éppen hogy néha keresztezzük egymás útját. Ő elém rak valamit, és én megbotlom abban. Ennyi az egész. Aztán továbbmegyünk. Nem sok dolgom van nekem az Istennel. Ha én hangya vagyok, akkor ő a medve, aki néha csak úgy unalmában talán odalök valamit az utamba. Fatörzset vagy kődarabot, és én nem mehetek tovább, amerre menni akartam. Ennyi van közöttünk. […]”

„Tudod, milyen az, amikor az ember jónak gondolja a világot? Jónak. Szépnek. Az ember még fiatal, és azt hiszi, hogy a világ azért van, mert szép és mert jó benne élni. És, hogy minden jó: az emberek, a tavasz, az erdő, a szél, minden, minden. És hogy ez az egész arra való, hogy nézzed, és érezzed azt, amit az embere akkor érez, ha valami szépet lát, vagy valami jóra gondol. […]"

"….ha én hangya vagyok, akkor Isten a medve. Aki sziklákat görget, és fatörzseket dobál. Olyakor haragjában, olykor unalomból. Hát elém egy nagy sziklát dobott. Nagyot. Elsötétedett tőle a világ. Elromlott minden. Csúnya lett a szép, és rosszá lett a jó. […]"

"Mert én gyűlölöm az Istent azóta….. Gyűlölöm. Úgy gyűlölöm, hogy jobban nem lehet. Mért csinálja szépnek a világot, ha kedvét leli abban, hogy elrontson újra mindent? Mindent, ami az embernek szép, jó és örömére való? Mit ártottunk neki […] Mit ártott neki a többi ember? Mit árthat a hangya a medvének?"

"[…]Ez a roppant nagy fekete medve, aki úgy kószál a világ fölött, hogy nem lehet tudni, mikor, hol, de egyszerre csak átlép az emberen, és a világ sötét lesz, vak és siket. Csúnya és dögszagú. Mindenütt, amerre a nyoma elkanyarodott."

"Hirtelen jeges kéz markolta meg a szívét. Félelmet érzett. Fogai összekoccantak. Egész testét didergés járta át. Félt. […] A levegő megtelt veszedelemmel, mintha titokzatos áram sugárzott volna valahonnan. Olyan tisztán és élesen érezte, hogy fájt."

"És abban a pillanatban mintha bilincsek hullottak volna le róla, nehéz, félelmetes bilincsei a rémületnek: egyszerre olyan meleg és könnyű lett körülötte minden, a levegő, a fák, a hegyek, a tárnicskék égbolt…"

"A hang felhasított valamit. Valahol újra megmozdult az idő kereke, és forogni kezdett, forogni, szédítő gyorsan. Szemei felpattantak. Rémülten néztek a föléjük hajló arcba. Tág tükrükben iszonyat hullámzott, szédítő mélység, rettenetes titkok tudása. Aztán két kezét az arca elé kapta, vergődve fúrta magát be a mohába, és kitört belőle a zokogás. Egy hörgő, viaskodó, rettenetes zokogás, nem is emberi: állati zokogás. Egy kétségbeesett lélek szörnyű vergődése mélységes szakadékok mélyén."

"Szellő borzolta végig a fákat. Lábujjhegyen járt, csak éppen megérintett itt-ott egy-egy ágat, s percegve hulltak a rőt levelek."

"A kutya ott feküdt lábainál, és a karámban néha köhögött egy juh. Bent égett a tűz, és az este valahogy olyan otthonos volt, és fájt benne a gondolat, hogy mindez nem lesz egyszer... Itt állnak a fák, és nézik a házat, és a ház üres lesz. Teteje beomlik, gerendái elkorhadnak, ajtaját kidönti a szél. És a karámból még egy-egy oszlop áll, és aki áthalad erre, meglátja, és azt mondja: itt valamikor élt valaki. És aztán továbbmegy. [...]"

"A napok egybefolytak. Az asszony ült, ült a kemence mellett, és nézett ki az ablakon a hóba temetett erdőre, ahova valaki elment örökre, és azóta fekete lett a világ. Miért is? Miért? Miért kellett így történjék ez? Lehet az, hogy túlságosan szép volt az ősz, szép, forró és igaz, és mindenért, ami szép és igaz, ekkora árat kell fizetni? Vagy valahol máshol volt a baj? Vége lett, mert mindennek, ami szép vége kellett legyen egyszer, s ha az ember makacsul meg akarja őrizni magának, akkor így... Csakhogy vége tulajdonképpen?"

"Csak nem ül senki a küszöbön, mert valaki, aki itt volt, elment… Vajon gondolnak-e majd rá a fák? Vajon a tisztás emlékszi-e rá azután is? A nyomok, a nyomai tudni fogják-e, hogy ki hagyta itt őket? A küszöb, a favágótönk, a palló, az ösvény… Harmat szitált az éjszakából. Szomorú csillagok virrasztottak. És a halál olyan közel volt, és minden más olyan távol."

"De mindezek az idők elteltek már nagyon régen. Ma már senkit sem érdekel, hogy élt-e valaha boszorkány a Funtinelen, vagy nem, s hogy ennek vagy annak a korhadó fakeresztnek, itt vagy amott, mi a története. Ma vonatok dübörgése tölti meg a Maros völgyét. S fűrésztelepek szirénája sivít bele az erdők csöndjébe, s ha valaki siető útján egyik irtástól a másikig menve áthalad egy-egy olyan eldugott tisztáson, s régi faházak dőlt romjait látja, nem ér rá gondolkozni azon, hogy ki is élhetett valamikor abban a házba. Régi életek sok furcsa titkát belepte már a moha, mint ahogy belepte az ösvényeket is régen, melyeken hajdan emberek jártak ismeretlen célok után, s melyek ma már nem vezetnek sehova. Legyen ez a könyv tisztességadás, ácsolt fakereszt az emberi vadonban, múló emléke hajdani időknek."

Nincsenek megjegyzések: