Nyikolaj Vasziljevics Gogol: A köpönyeg

Csak ha már túlságosan tűrhetetlenné vált az évődés, amikor a karját lökdösték, és zavarták munkájában, akkor nyitotta ki a száját: "Hagyjanak békében! Minek bántanak?!" És volt valami furcsa ezekben a szavakban meg a hangban, ahogyan kiejtette. Ki lehetett érezni belőle valamit, ami oly nagy szánalmat keltett, hogy egy fiatalember, akit csak nemrég neveztek ki, és aki a többiek példáján felbuzdulva, megengedte magának az élcelődést, hirtelen abbahagyta, mintha szívébe nyilallott volna, és attól fogva mintha minden megváltozott volna számára: mindent más színben látott. Mintha valami természetfeletti erő taszította volna el kollégáitól, akiket illedelmes, nagyvilági embereknek tartott, amikor megismerkedett velük. És később, legvidámabb pillanataiban is, sokáig meg-megjelent képzeletében az alacsony, kopasz hivatalnok, amint szívbe markoló hangon mondja: "Hagyjanak békében! Minek bántanak?!" Ezekben a szívbe markoló szavakban más szavak is csengtek: "Hiszen én felebarátod vagyok." És ez a szegény fiatalember eltakarta arcát tenyerével, s azután is, egész életén át, sokszor összerettent, amikor látta, milyen sok embertelenség van az emberekben, milyen sok vadság és durvaság rejtőzik a finom nagyvilági külső alatt, Istenem, még abban az emberben is, akit ország-világ nemesnek, becsületes embernek ismer...

Ettől kezdve mintha egész élete tartalmasabbá vált volna, mintha megnősült volna, mintha valaki más is együtt élt volna vele, mintha nem lett volna egyedül, hanem valami kedves, bájos élettárs vállalta volna, hogy vele együtt halad tovább az élet útján - és ez az élettárs nem volt más, mint az a vastagon vattázott, nyűhetetlen, erős bélésű köpönyeg. Elevenebb, sőt szilárdabb jellemű lett, mint olyan ember, aki határozott célt tűzött maga elé. Arcáról és viselkedéséből eltűnt a kétség, a határozatlanság, egyszóval minden ingadozó, bizonytalan jellemvonás. Olykor tűz lobbant fel a szemében, sőt a legvakmerőbb, a legmerészebb gondolatok villantak át agyán: ne tétessen-e nyusztprémet a gallérjára? Eme ábrándok között csaknem szórakozott lett. Egyszer, egy irat lemásolása közben, hajszálon múlt, hogy hibát nem követett el, úgyhogy még éjszaka is felkiáltott álmában: "Tyű!", és szaporán keresztet vetett.

...jókedve itt valahogy feltűnően megcsappant. Önkéntelenül is inába szállt a bátorság, amikor nekivágott ennek a térnek, mintha szíve előre sejtette volna, hogy valami nemszeretem dolog történik. Szétnézett: sötétség tengere vette körül mindenfelől.

Akakij Akakijevicset kivitték a temetőbe, és elhantolták. És Pétervár Akakij Akakijevics nélkül maradt, mintha sohase lett volna benne Akakij Akakijevics. Eltűnt, nyoma se maradt annak a lénynek, akit senki se védett meg soha, aki senkinek se volt kedves, senkinek se volt érdekes, aki még a természetbúvár figyelmét se vonta magára, bár az nem mulasztja el, hogy tűjére tűzze a közönséges házilegyet, és mikroszkóp alatt vizsgálgassa; eltűnt az a lény, aki béketűréssel viselte az irodai gúnyolódásokat, aki elköltözött ebből az árnyékvilágból anélkül, hogy valami rendkívülit is cselekedett volna, de aki előtt - noha csak élete legvégén - mégis megjelent a jótékony fényes tündér egy köpönyeg alakjában, hogy megélénkítse egy pillanatra szegényes életét, és akire azután olyan elviselhetetlenül zúdult rá a szerencsétlenség, ahogy lecsap e világ hatalmasainak fejére is!

Nincsenek megjegyzések: