Móricz Zsigmond: Pillangó

sszeszorította a markát, s megérezte benne a fogott pillangót. Azt is, ugye, milyen óvatosan fogta meg. Utánaszaladt, s mikor az leszállt egy katángkóróra, hopp, elkapta. Aztán kezébe vette, ujjai közé, félve, féltve, hogy baja ne legyen, és aztán eleresztette… Mért vette volna le a fejét, mi haszna lett volna abból? A fiú megölte volna…

Hm, jó lesz vigyázni! A fiú megölte volna! Ez őtet is megölné, ha megfogná! Jó lesz vigyázni! Levenné a fejét!"


"Messze elszédelgett, de ahogy távolodott, kezdett a szíve szorulni. Mintha már valami láthatatlan fonállal volna a lányhoz fűzve, ahogy távolodott, az a fonál egyre jobban feszült, egyre jobban belevágott a szívébe, hogy sajgott. […]

Mély bánat füstölgött benne: jó volna megszökni idejében. Szörnyű kínok hírét érezte előre…

És nem lehetett szökni többet.

Nem lehetett, mintha csak zsinór lett volna a szívére kötve: az a szál visszahúzta. Oly kimondhatatlan sóvárgás volt benne; minden pillanatban inni vágyott a lányt, reszketett érte, hogy egy percre se maradjon el tőle… Nem tudta még, mi az, de valami roppant csoda remegtette, a lány hangja úgy verte a szívét, mint valami üvegcsengő muzsikája, a lány bátor szavai úgy csiklandozták: soha nem volna ily vakmerően heccelni valakit, szeme-szája nyitva maradt a meglepetéstől, ahogy csipkedni, szólni tudott ez az édes kislány. Senkitől se félt, semmitől se ijedt meg, mint a tűz sütött, az ember nem tudja, miért, kipirult a közelében , mintha izzó melegség áradna belőle".

- Mer nem olyan vagy - mondta aztán – amilyennek én szeretnélek.

- Olyan vagyok, amilyen vagyok, szeressen olyannak, aki vagyok.

"Úgy érezte, most végre döntött. Véget vet ennek a gonosz játéknak. Elég volt. Nem kell tovább. Nem engedi, hogy olyan baj legyen, amire nem vágyik."

"Jóska felrezzent, mert még a szava is elállott, ha így elnézte a lányt. Nem tudta a szemét levenni róla. Tűzben, lázban volt.

Nézte ezt a szépséget. Mert szépnek érezte a lányt. Eddig sose törődött ő a szépségekkel, de ez a lány megölte. Folyton úgy nézett rá, feléje fordulva, mint jó kutya hű gazdájára; szeretett volna valósággal lefeküdni a lába elé és úgy nézni, míg él…

Nem volt beszélgetős ember, hallgatva tudta volna nézni örökké, halk morajjal, mint ahogy a tenger nézi az eget, vonagolva szelíden és haragosan, de mindig feléje ömölve és feléje hullámozva… némán, mert az Alföld gyermeke volt, a puszták fia, akiben szótlanná, sík földdé vált a tengerár…"

"Valami keserűség keseredett köztük. Megjelent szerelmük boldog és vak káprázata mögött az élet éles és kegyetlen kése. Minta most először vágta volna ketté a vér és az érzés szivárványló fátyolát az idegen akaratok gyilka."

"Olyan ember volt, aki sohase azt öli, akit szeret, hanem magát."

"…s őbenne is dolgozott az ördög. Mert a szerelmet egy angyal és egy ördög csatája vezeti. Hol egyik van felül, hol a másik, de ha az egyik nagyon győz, a másik rögtön annál nagyobb rohamot indít. Zsuzsika az este úgy odaadta magát a szerelemnek, hogy önkéntelenül kirohant az életbe. A szerelem lekötözi az embert egy pontra s egy lélekhez: de az élet hívja a magányos szívet, és maga erejére erősíti.

Így jön a jóságra mindig egy rosszaság.

Mert a jóság elbágyaszt, elpuhít, más rabszolgájává tesz: a rosszaság visszaadja önmagának az embert, maga életének, maga sorsának urává.

Jóságnak neveztetik az adás, és rosszaságnak az elvevést."

"Üres ház, csönd, csönd… Hosszan és mélázva nézte a kislányt, aki hirtelen valami újnak tűnt fel előtte, új embernek, amilyennek még sose látta. Eddig gyermek volt, kicsiség, kedves, kis fátyolos hangú csöppség, édes kicsi lány: most mintha ember volna, aki önálló, magában álló, talán már titka van, talán már valakivel terhesült a szíve, élet fonódott életébe, amit takar, titkol, amitől vár, remél, egy nagy és ismeretlen boldog jövőt…"

"Neki tele volt a szíve kövér, habzó, kicsorduló érzéssel, nem értette a lányt, hogy az még most külön mulatásra vágyik. Nem értette, hogy a lányka is zavarában mondta, a boldogság lázában, olyan igen boldog volt, hogy nyílt utcán nyíltan megy szíve választott párjával, hogy titkolni, takarni szerette volna: mintha nem volna még minden elintézve, álarcot keresett, mintha csak véletlen hozta volna össze őket, önkéntelenül egyszerűbbé, közönségesebbé, véletlenné akarta tenni együttlétüket."

"Azt volt a baj, hogy nem volt neki senkije, akivel kibeszélje magát, szívéből a bajt. Ha lett volna neki egy jó lánytestvére, mondjuk egy vénlány, akivel megoszthatta volna örömét, bánatát, minden titkát, akkor könnyebb lett volna megszabadulni a rettenetes fájdalmaktól. Az megvédte, megvigasztalta volna: már azzal, hogy kihallgatja, megkönnyebbíti, mert ki kell mondani a szívből a szót, különben megfúl az ember. "

- Sokat búsulsz, fiacskám? - kérdezte tőle

- Nem.

- Ne is.

- Én nem is.

- Egy férfiért sem érdemes.

- Nem?

- Egyér sem. Mind az egész világot kívánja.

- Mind?

- Mind, fiam, mind. Ha úgy szerette is, hogy halt utána: egy idő múlva úgy megunja, hogy hal, ha látja.

- […]

- Jobb előbb kiábrándulni, mint utóbb. Mikor még lehet segíteni.

- […]

- Mindegy az, kicsikém, akár ahhoz megy az ember, akit szeret, akár ahhoz, akit nem szeret. Minden szeretetnek vége van egyszer úgyis. És akkor csak nagyobb a bánat, ha abból ábrándulunk ki, akit szerettünk, mint abból, akit úgyse szerettünk."

"Ah, bolondság, csak az ember le tudna szokni arról, hogy ábrándozzon. Ha elgondolkozik, oly furcsaságokat épít magának, hogy ha kinyitja a szemét szinte szégyelli magát."

"Különös egy férfi volt, mintha őrajta nem is lett volna semmi felelősség: ő csak a másiknak volt a tartozéka. […]

Kimondhatatlan mély bánattal volt tele a szíve s minden érzése; vonszolta magát; de nem látott semmi segítséget, sem jövőt. Lefagyott arcáról a nevetés; amilyen boldog s fickándozó könyök volt a Hitves Zsuzsika levegőjében, oly merev és csöndes, hallgatag, szórakozott s komoly volt mindenütt másutt. Feje leesett, s bágyadtan lógott, mintha nem is az övé volna, ha kelt, ha feküdt, ha utcára ment, vagy ló után ballagott a mezőn. És ez így megy ezentúl örökké: ez az egész élet semmit sem ért…

Majd csak meghalunk: ez volt minden reménye.

[…]

Csak a szíve ne vergődött volna oly elbírhatatlan. De akár kélt, akár feküdt, mintha egy beteg madárkát őrizne kebelében, amely folyton sír és jajgat, s apró karmaival, csipegeti, tépi a belsejét. Sokszor a száját ki kellett nyitni, s nagy lélegzetet venni, mintha odabent megfúlna másképp az a kicsi lény: a szerelem.

S meddig tart ez? Ki mondja meg? Örökké?…

Gondolkozott: különös, hogy ezt nem tanítják az iskolában. Könyvekből ugyan sokat olvas az ember a szerelemről, de semmi értelmeset. Halálos baj?

Alig. Senkit se látott még, hírül sem hallott, hogy ebbe belepusztult volna. Nem szokás orvoshoz menni vele. Ha nincs orvosa, akkor nem is betegség. Valami gyermekbaj, majd elmúlik…

Lehet, hogy ráfizeti egész életére a jókedvet, a boldog érzést: fene bánja."


"Hiszen csak az emberi érzékek olyan buták és korlátoltak ne volnának: ha távolba érezni úgy lehetne, mint közelre látni és hallani!"

Nincsenek megjegyzések: