Albert Györgyi: Miért pont én?

Előszó

Ha igaz, minden történetnek van valami tanulsága. [...]

Marad számomra a fantázia világa. Behunyom egy percre a szeme, s elképzelem, amint a Duna-parton, a tűzijátékot bámulva állnak az ünneplők. Boldogan mosolyognak, és egymás nyakába csimpaszkodva köszöntik az új kort. [...]

Szakemberek szerint egy embernek naponta tizenhét érintésre van szüksége ahhoz, hogy szervezetében felszabaduljanak a boldogsághormonok. Tizenhét?!?! [...]

Magamra maradok, ezúttal a démonaim nélkül. Az átkozottak sunyin várakoznak jelenésükre, s rögtön ott ólálkodnak körülöttem, amint múlik kissé a nyugtatók hatása. Nem elég nekik, hogy kíméletlenül leőrölnek egy egész életet, hogy elhamvasztják a lelkem. A visszafordíthatatlanba akarnak kergetni. [...]

Elegem van a tekintetekben lappangó szánalomból, a szertartásos és üres "Hogy vagyunk, hogy vagyunk?" kérdésekből, a tapintatos félrenézésekből. Meg hát magamból is, ebből az elhanyagolt, hányásszagú, siralmas figurából. [...]

Mi, depressziósok, ha éppen nem vagyunk betegek, akkor tobzódunk - akár a szélsőségekig - az élvezetekben. Imádunk élni! Ha viszont szenvedünk, ha "lent" vagyunk: elhatalmasodik rajtunk az elmúlás gondolata, a halálvágy. Mindegy, hogy hova, csak el innen. Innen el. Akár a pokolra... Örökre. [...]

Az írás, az önvallomás eredményes gyógymód lehet. Nagyon szeretném, ha önmagamon is segíteni tudnék. Ha sikerülne kiírnom magamból az állandósult lelki nyomort. [...]

De lehet-e más eredménye, mint a csömör, a rosszkedv annak, ha évekig, évtizedekig el kell tussolnunk valódi énünket? Marad-e bármi is eredeti énünkből, ha a társadalom szerepjátékra kényszerít?

A depresszióra fogékony embereknek általában irreális, maximalista, idealizált képe van a világáról, amely körülveszik. A kapcsolatairól, a munkájáról, az egész életéről. Egyfajta gyermeki, infantilis, naiv módon, makacsul ragaszkodik egy boldogságképhez. Azt képzeli, ha éppen boldogtalan, szomorú, rosszkedvű, akkor az egyenlő a tragédiával, mert az ember boldogságra született. Úgy érzi, hogy éppen rosszul megy, az egyenesen végzetes, mert mindig, mindennek jól kell mennie. Nem veszi tudomásul, hogy az emberek legtöbbjének élete leginkább átlagosan zajlik, és eszük ágában nincs nap mint nap azon őrlődni, tépelődni, "önmarcangolni", hogy valójában mi értelme is van az egész életnek, ha egyszer úgyis véget ér. Az emberek többsége éli az életét, megéli az életet, amelyben vannak jobb időszakok, de gyakran - akár hosszabb időre is - rosszabb ciklusok, tragédiák is, amelyek ugyancsak részei a kerek egésznek. Egy egészséges ember számára ezek magától értetődő evidenciák, de egy depressziós ezektől sokkal inkább és többet szorong, mint más. Ha rosszul mennek a dolgok az iskolában, a munkahelyen, otthon vagy a párkapcsolatban, akkor túl akar teljesíteni, meg akar felelni – túlon-túl is -, mert azt hiszi: e nélkül nem szerethető. Továbbá szorong akkor is, ha jól megy minden, mert minden jónak vége szakad egyszer. A depressziós ember a legkisebb konfliktustól is megretten, és rögtön a legrosszabbra gondol.

Szívemben ismét felébredt a világ elleni engesztelhetetlen gyűlölet [....]

Pedig a jövő az eddig megvalósulatlan lehetőségek tárháza. A jövőért érdemes élni, túlélni. Nálam persze a jövő egyenlő a reménykedéssel. Hogy egyszer jobb lesz, könnyebb lesz. De vajon mennyire megalapozott ez a remény? Nem hiú ábránd-e, hogy egyszer majd ismét hasznosnak és boldognak érezhetem magam?

Ezt az érzést szerettem volna újra megtalálni. Elhessegetni a gondolatot, hogy a jövő végleg bezárult, s hogy egy olyan sínen gurulok, amiről nem fordulhatok le, mert egyszerűen csak ehhez a sínhez van kerekem. Ha letérek róla, végem. Igen, így is végem, hisz a sín nem jó irányban halad, de talán lehet még egy-két szép állomás az úton.

Nehéz és csak keveseknek sikerül előre fölmérni egy-egy döntésük következményét, következményeit, és hogy később el tudják-e viselni azokat. Vannak az erősek, akik azonnal fölállnak, megrázzák magukat, és mennek tovább az életben. És vannak, akik tépelődnek, szomorkodnak, marcangolják önmagukat, és belebetegszenek saját önismeretük hiányába. Nem vagyunk egyformák. Egyikünk sem jobb vagy rosszabb, mint a másik. Csak... más.

Nincsenek megjegyzések: